Vannak olyan emberek, akikkel már az első találkozás is olyan, mintha már régóta ismernénk egymást. Az ilyen ritka emberek egyike volt nekem Morcz Csaba is. Személyes kapcsolatba 1983 őszén kerültem Vele, amikor felkértek, a Hobo Blues Band hétfőnkénti klubestjében a szünetben a blues kiemelkedő előadóiról beszéljek, mutassak be zenéket.
Abban az időben ezek a hétfői klubestek a Fővárosi Művelődési Ház azóta már lebontott körtermében voltak. A koncerteket Csaba hangosította, keverte és a megszólalás mindig tökéletes volt. A szünetben felmentem a színpadra és onnan beszéltem az adott muzsikusról. A zenéket az akkori kornak megfelelően kazettán vittem, amit odaadtam Csabának és ő indította a felvételt, amikor azt kellett. Így neki még pihenője sem volt az estéken, de örömmel csinálta, mert a zene volt a mindene.
A közös munka összehozott minket és a koncerteket Csaba mellett a keverőpult mögött állva hallgattam. Így láttam, hogy Csaba minden idegszálával követte a zenészek játékát, amikor kellett, korrigált a hangzáson. Soha, egyetlen percre nem vette le a szemét a színpadról, de ha másfelé kellett néznie, a fülei akkor is az onnan jövő hangokra tapadtak.
Enyhe túlzással kijelentem, hogy Csaba az a hangmester volt, aki a megpendített vagy megütött hangot a hangszertől, a mikrofontól kezdve végig kísérte, követte az erősítőkön, hangfalakon keresztül egészen az utolsó sorban ülő közönség füléig.
Abban az időben ezek a hétfői klubestek a Fővárosi Művelődési Ház azóta már lebontott körtermében voltak. A koncerteket Csaba hangosította, keverte és a megszólalás mindig tökéletes volt. A szünetben felmentem a színpadra és onnan beszéltem az adott muzsikusról. A zenéket az akkori kornak megfelelően kazettán vittem, amit odaadtam Csabának és ő indította a felvételt, amikor azt kellett. Így neki még pihenője sem volt az estéken, de örömmel csinálta, mert a zene volt a mindene.
A közös munka összehozott minket és a koncerteket Csaba mellett a keverőpult mögött állva hallgattam. Így láttam, hogy Csaba minden idegszálával követte a zenészek játékát, amikor kellett, korrigált a hangzáson. Soha, egyetlen percre nem vette le a szemét a színpadról, de ha másfelé kellett néznie, a fülei akkor is az onnan jövő hangokra tapadtak.
Enyhe túlzással kijelentem, hogy Csaba az a hangmester volt, aki a megpendített vagy megütött hangot a hangszertől, a mikrofontól kezdve végig kísérte, követte az erősítőkön, hangfalakon keresztül egészen az utolsó sorban ülő közönség füléig.
Megismerkedésünk kezdetétől fogva a zene, a zenészek voltak társalgásunk középpontjában. Tudtam, hogy Póka Egon szinte elvakult Jack Bruce rajongó. Említettem Csabának, hogy nekem egy másik basszeros, Colin Hodgkinson a kedvencem. Megbeszéltük, hogy a következő alkalommal hozok tőle zenét és a buli végén megmutatjuk Bendzsinek.
A közönség már elhagyta a körtermet, a zenészek pakolták el hangszereiket. Póka is csomagolta hangszerét, amikor Csaba a még "élő" hangfalakban megszólaltatta a kazettát. Póka felkapta a fejét, meglátott a keverőpultnál és lekiabált: "Ki ez Dick?"
Mondtam szemtelenül, hogy egy Jack Bruce-nál jobb basszeros. Póka elindult felém és annyit mondott, most akkor ezt a kazettát elkérem.
Nagy örömömre szolgált, hogy a következő nyáron a kelet-berlini VIT-en Póka és Hodgkinson találkoztak és zenéltek is közösen. Azt hiszem, más technikus nem tette volna meg azt a szívességet, hogy nem kezdi el bontani a cuccot a buli után.
A közönség már elhagyta a körtermet, a zenészek pakolták el hangszereiket. Póka is csomagolta hangszerét, amikor Csaba a még "élő" hangfalakban megszólaltatta a kazettát. Póka felkapta a fejét, meglátott a keverőpultnál és lekiabált: "Ki ez Dick?"
Mondtam szemtelenül, hogy egy Jack Bruce-nál jobb basszeros. Póka elindult felém és annyit mondott, most akkor ezt a kazettát elkérem.
Nagy örömömre szolgált, hogy a következő nyáron a kelet-berlini VIT-en Póka és Hodgkinson találkoztak és zenéltek is közösen. Azt hiszem, más technikus nem tette volna meg azt a szívességet, hogy nem kezdi el bontani a cuccot a buli után.
Másik emlékezetes eset 1984 januárban történt, szintén a körteremben. A szokásos hétfői klubnap második menetében sorra került Jimi Hendrix nagyszerű darabja, a Voodoo Chile Bill énekével és természetesen Hobo magyar szövegével. Ilyenkor Hobo lejött a színpadról, elvegyült a tömegben, hiszen várható volt egy hosszabb Tátrai szóló.
Tibusz aznap valami frenetikus formában volt, sírt, jajgatott a gitárja, működött a szájgitár is. Már az előző számokban is csoda volt a gitár, de itt olyan történt, ami egyetlen korábbi koncerten sem. Csaba a gitárszólót azzal segítette, hogy a hangokat szétpanorámázta, hol a jobb, hol a baloldali hangfalakból jöttek a hangok. Most, ahogy írom e sorokat, megint feláll a szőr a karomon. A teltházas nézőtér döbbent csendben figyelte Tibuszt és a nagybetűs Zenét.
Ahogy a szám véget ért pár pillanatnyi csend után robbant ki a tapsvihar. A pillanatnyi csöndet kihasználva Hobo a mikrofonhoz lépett és annyit mondott: "Viszontlátásra! Ennél följebb nem lehet fokozni a hangulatot, így a ma esti koncertet itt fejezzük be."
Ránéztem az órámra, még egy jó fél óra hátra volt az estéből és kíváncsian néztem körbe. A körülbelül négyszáz ember egyetlen hangos szó nélkül hagyta el a termet. Ebben a csodában Tátrai Tibusz mellett Morcz Csabának is komoly szerepe volt. [Az említett dal alább meghallgatható]
Amint ezen a blogon más is megjegyezte, Csaba több alkalommal hangosította a paksi Gastroblues Fesztivált, ahol szintén együtt dolgoztunk.
Abban az igen rossz akusztikájú, üveg, fém és beton falú sportcsarnokban bizony nagy kihívás volt a hangosítás, de ő kihozta a lehetséges maximumot, az elviselhető és élvezhető megszólalást. Csaba "megfejtése" mindössze annyi volt, hogy nem szabad csutkáig tekerni a volumét. Keze alatt egyformán jól szóltak az akusztikus és elektromos hangszerek. Pakson is sokszor odaálltam mellé, figyeltem ahogy tevékenykedik és jókat beszélgettünk a koncertek után. Azok a beszélgetések azóta is hiányoznak nekem.
Legyen az álmod szép, Csaba!
Tibusz aznap valami frenetikus formában volt, sírt, jajgatott a gitárja, működött a szájgitár is. Már az előző számokban is csoda volt a gitár, de itt olyan történt, ami egyetlen korábbi koncerten sem. Csaba a gitárszólót azzal segítette, hogy a hangokat szétpanorámázta, hol a jobb, hol a baloldali hangfalakból jöttek a hangok. Most, ahogy írom e sorokat, megint feláll a szőr a karomon. A teltházas nézőtér döbbent csendben figyelte Tibuszt és a nagybetűs Zenét.
Ahogy a szám véget ért pár pillanatnyi csend után robbant ki a tapsvihar. A pillanatnyi csöndet kihasználva Hobo a mikrofonhoz lépett és annyit mondott: "Viszontlátásra! Ennél följebb nem lehet fokozni a hangulatot, így a ma esti koncertet itt fejezzük be."
Ránéztem az órámra, még egy jó fél óra hátra volt az estéből és kíváncsian néztem körbe. A körülbelül négyszáz ember egyetlen hangos szó nélkül hagyta el a termet. Ebben a csodában Tátrai Tibusz mellett Morcz Csabának is komoly szerepe volt. [Az említett dal alább meghallgatható]
Amint ezen a blogon más is megjegyezte, Csaba több alkalommal hangosította a paksi Gastroblues Fesztivált, ahol szintén együtt dolgoztunk.
Abban az igen rossz akusztikájú, üveg, fém és beton falú sportcsarnokban bizony nagy kihívás volt a hangosítás, de ő kihozta a lehetséges maximumot, az elviselhető és élvezhető megszólalást. Csaba "megfejtése" mindössze annyi volt, hogy nem szabad csutkáig tekerni a volumét. Keze alatt egyformán jól szóltak az akusztikus és elektromos hangszerek. Pakson is sokszor odaálltam mellé, figyeltem ahogy tevékenykedik és jókat beszélgettünk a koncertek után. Azok a beszélgetések azóta is hiányoznak nekem.
Legyen az álmod szép, Csaba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése